És apokaliptikus viharba
Kerültünk, villámlott és az ég dörgött,
Szüntelen meglátszott az arca.
Feküdtem ágyamon, esőt figyeltem,
Pergett le házfalon, mint a pernye,
Mert tűz volt a víz, a bűnöm és terhem,
Vétkem lemosná, megváltást nyerne.
Behúztam a függönyt, a menny szakadt rám,
Majd továbbállt a vihar és egy villám
Az ég biztosítékát kiverte.
Ti is láttátok, ott voltatok velem
Tagadásom sötétlő perceiben.
És félelem vegyült a szívünkbe.
És félelem vegyült a szívünkbe.
Vaskor rakta ránk nehéz bilincseit,
A teljesség már régen nem lakik itt,
Testünk mélye bezárult örökre.
És kinyílt bennünk a kard virága.
Szélfútta földön éhezünk, szomjazunk,
Közösülésünk egyedüli tanúnk,
Hogy az életfa ezernyi ága,
Csontváry cédrusa, rózsa, semmi,
Űzött vad, levéllel borított ágyék,
Mind, mint alvilágból kiűzött árnyék
Próbál a nem-létbe visszatérni.
Aztán keresztre feszítettük a nőt.
Gőg. Cinikusan néztük a szenvedőt.
És vártuk a fegyver majd visszalő,
Míg csendben hevert az orrunk előtt
A test, vérig alázott életerő,
Valószínűtlen megmenekülésünk.
Ránk rohad a rózsaszínű massza,
Lelki forradalmainkról lekésünk,
Ruháinkat mérgezett víz mossa.
A tiltott városban pusztító járvány,
Ragályos közöny, emberiség-bálvány.
És száműztük Mozartot Pekingbe.
Vezetőink arcára leszállt az éj,
A sötétség közepén megnyílt a mély.
És takaró hullott a szemünkre.
És takaró hullott a szemünkre,
Mint jégpáncél, alatta tiszta hó
A megfagyott színeket ringató
Égbolt kimondhatatlan terhe.
Hazánkká változhatott volna a nyár,
Áttetszővé változhatott volna a mély,
De egy hang szólt: „Az utolsó esély,
Hogy élj, a te felébredésedre vár.
Azt hitted, te vagy a mindentudó,
Gondoltad, te vagy a mindenható,
Kitől jöhetne számodra megváltás?”
Megbüntettük a minket szeretőket,
Megöltük a bennünket ölelőket.
Kéne már egy karmikus feltámadás.
Kéne már egy karmikus feltámadás,
Kerti padon kéz a kézben ülni,
Ősfény-csillag városokban tűrni.
Kéne e vidéken erős akarás.
Szilaj pulyáknak kéne megdöbbenés,
A szelíd hatalmat megmutató,
A titkokat kinyilatkoztató.
Nagyon kéne már a megmenekülés.
A régi mantra szólaljon a számon,
A profán zaj helyett a kürt hangja,
Arab, görög és héber ákombákom.
A liget nyugalmát befedi a tél,
De tavasz lesz édentől nyugatra,
Koponyák, kapanyél helyett a szél.
(álom-napló-regény)
Koponyák, kapanyél helyett a szél,
S egy női hős, legyen a neve Adél.
Felébreszt álmomból léte hiánya,
Szemének fénye az olvasólámpa.
Miért ilyen vallatón boldogtalan?
Puszta nemléte állítmány és alany,
Képeket láttam, itt maradt emléke,
A múlt hamuja, a képzelet méze.
Mert a birtoka akartam lenni,
S talán én is vágytam birtokolni őt.
Nem emlékezik csak az elkárhozás.
Álom-ágy-sírboltból fog kilépni
Testemből-tested. Hiszem a nemlevőt.
Lebegő lidércfény ellen látomás.
Albertnek
Lebegő lidércfény ellen látomás.
Mesterek tudására jött a romlás,
Az árnyakkal érkező éjszaka,
Egy álom, nem ébredünk fel soha.
Fejekben háború, testekben halál,
Lelkem békéje a szívembe talál.
Szeretni szeretne üvöltöző
Énem, azért hallgat most nagyon ő.
Nem bánom vétkeim, segíts meg Isten!
Hazudnak vallomásaim, na jó!
Szerelmed és hálám új napra kél.
Ez a világ más, mint amit én hittem,
Noét bezzeg elvitte egy hajó.
Katonák lábnyomát fedi a tél.
8. Gyermeki-ma
Daisynek
Katonák lábnyomát fedi a tél,
Isten, végy védelembe védelmeddel,
Gyógyítsd meg a lelket Szentlelkeddel,
Pislákol a fény, a láng már alig él.
Világunknak se vége, se hossza,
Merthogy a Jóisten így teremtette,
Amit láthatsz az nem naplemente,
Bíbor tenger gurul a naptól tova.
„Nem értékeled a gyűlöletem?
Nem veszed észre, hogy ez szerelem?”
A szabadságodnak most visszaadlak.
„Ez hát a háború? Mondd meg, anyu!
Egy pillanat és itt van már apu…”
A kertre nyílik, fénylik egy műablak.
9. Fordulópont
A kertre nyílik, fénylik egy műablak.
Mi lesz, ha a keretet leveszem?
Mint a tájat, a karomban tartalak
Fenyőzöldben kifeszült fegyelem.
Sors tenyerébe írott haza neve,
Forradalmár szívekben bujkáló
Művészi érv. A tű fokán a teve
Úgy megy át, mint öngyilkos robbantó,
Atomokra hullott darabjaiban.
Leeresztem karjaim, ülj le halkan,
Azonos a valóság és a semmi.
Nem elég hozzá egy emberöltő,
Sem a végtelent bejáró költő!
Maria Rilke rózsáit termeszti.
Mahler i. m.
Maria Rilke rózsáit termeszti.
Városi égre nyíló babakocsi:
Szmog-lyukban égő holdat álmodok
A mélyből, égi ablakot látok.
Két lábbal áll a földön költő, író.
Sarjadó füvek közt szavakba bújó
Toldozott-foltozott, kegyes remény
A talált hőst bebörtönző regény.
Régóta nem láthattam a holnapot,
Éjszaka legkeményebb a hajsza.
Felnőttem, rajtam van kabát és kalap.
Szatellitté változtak a csillagok,
Titokká lett Isten szakállas arca.
A jövőbe léptem, hogy megvárjalak.
11. Méz és hamu
A jövőbe léptem, hogy megvárjalak:
Mostanra a kiemelkedett falak
Szavaknak dőlnek, omlanak térbe.
Kezedet fogom mindenkor, féltve
A pillanatnyi gyerekkor varázsát.
Később a bűnösök közt állunk strázsát,
És a maga ellen valló tanú
Emlékeiben él méz és hamu.
És mert tényleg lehúznak a bűneink,
Az, aki alkotott minket, az Ő
Tudja minden lépésünk, félelmeink
Csitítója, aki mindent lát és hall.
Mint fülembe ültetett rózsatő,
Hangszórós keretbe menekült a dal.
12. Mielőtt véget ér
Andinak
Hangszórós keretbe menekült a dal,
S a művi hang fölrepült az égre.
Odalent álltam, vártam a végre,
De takarta testemet egy ravatal
Zaja s csöndje, a csikorgó havazás.
10 év után úgy nézek arcomra,
Először úgy, mint aki jól tudja,
Mily fájdalmas az állandó zuhanás.
Hisz az igazság számodra rettenet,
Ám az öncsalás végtelen élvezet,
És emiatt nem tudlak szeretni.
Dúdolok, hallhatod, együgyű dallam,
Nem lesz már semmi több ebben a dalban:
Elindulok arcodat keresni.
13. Időprés
Elindulok arcodat keresni.
Elfáradtam a harcoktól magamban,
Nem kell a saját lelkemre feszülni:
Kibújok az ego-testből szavakban.
Regényeid utolsó mondata
Hiányzott, tudtad, hogy nincs befejezés,
A nappalt váltotta az éjszaka,
Nem tudsz elaludni, ennyi az egész.
A csillagokba üvöltöd, hogy szeretsz,
Mert szeretni tudsz; nem felejthető
Az arc, amelyre végképp rámeredsz.
Ne hidd, hogy örökké tart a viadal.
A hegymászás maga a hegytető.
Jelenlévőben biztos a diadal.
14. Ő
Jelenlévőben biztos a diadal:
Végtelen vitám az örök Apuval,
De tudom, neki nincs hozzá kedve,
Hozsannát, hallelúját szeretne.
Hiába keresek igaz szavakat,
Nem jönnek hozzám, a versem kirakat.
A fájdalmat begyűrtem magamba,
S ha kiadtam, úgy voltam goromba,
Lehet, hogy családtagomnak néztelek.
Tessék, lehet majd rajtunk nevetni,
Ha elvesztjük fejünk fölül a tetőt,
A halálban új életre lehellek.
Mert el fogja bűnünket feledni,
Hogy akkor kinevettük együtt az Őt.
Mert akkor kinevettük együtt az Őt.
És félelem vegyült a szívünkbe.
Gőg. Cinikusan néztük a szenvedőt.
És takaró hullott a szemünkre.
Kéne már egy karmikus feltámadás.
Koponyák, kapanyél helyett a szél.
Lebegő lidércfény ellen látomás.
Katonák lábnyomát fedi a tél.
A kertre nyílik, fénylik egy műablak.
Maria Rilke rózsáit termeszti.
A jövőbe léptem, hogy megvárjalak.
Hangszórós keretbe menekült a dal.
Elindulok arcodat keresni.
Jelenlévőben biztos a diadal.