Várja jöttöd a cédruserdő! Hágj föl a cédrushegyre bátran!
Gilgames
Távolabb vettetem tőled, valóság, minden nappal és éjjel, száműzetésem fokozatai számosak, nem is számolom őket. Indulok délnek, feszülök légnek, sárga semmi partján landolok, lépek egyet-kettőt. Volt ki, mikor postás jött vagy tejesember, a művet félbehagyta, és csodálkozott, hogy ihlete odalett. Megyek Baalbek romjai felé, hogy megfessem a nap fényét, majd szívetekbe helyezzem emlékezésül.
A sok céltalan ember. Öntött falakon viszály csorog. Baktatás úttalan éjszakán. Kapualjakban szemét zihál. Nyakonönti egy vízsugár. Hajthatatlan ólomkatonák szolgálatban, bebotlanak egy csehóba, keresik áldozataik arcát. Rajtad sötét szemüveg, vulkánokon vitorlázol. Talpam alatt lapul a félelem. Nyüszít és vakkant. A légbe szagol és tudja, hogy itt vagy, közel.
2. (Zarándoklás a cédrusokhoz)
Még erősebb a vágy, gerjeszti magát, fekete talajba hullajtja magvát. Táncoló női kör és lovasok az életfa körül, a lebukó nap ittmaradt sugarai. Hozzád térek vissza, magány, róvom örökös köreim. Szobába zártan a sárga házban tanyáztam, péniszem hasztalan maradt, utód alig maradt, mert álmomban, egy jövőbeli éjszakán a zsarnok irtotta magvam. Hogy meg ne lehessen, festettem cédrusom. Azt hiszed használt? Ma már tudom, csak a valóban élhetem álmom, mert a hegyeket itt járom kifulladásig. Testünk bádogát itt kell kikalapálják, de mi nem hisszük el. Hogy a jó célt érhet el. Hozzád simulnék, de csak sebek, meg leszakadt hegek merednek ég felé. Csodát várnak.
Rend, zene, az életfán hét korong, és fölötte három, láthatatlan. Álom és benne gyermek, féltés a szívben. Megszólal egy régi ismerős, lehet, hogy barát, kit ellenségnek hittél, most a kép összeomlott, hallod a suttogást, vigyázz, tévedésed itt meg itt visszavág, hibád újra megtalál. Ima imádja teremtőjét, moraj száll szó-falak fölé, szerelmed ölén elönt a vágy, titkos virágkehely mélyén a semmi a lélek, egyetlen pillanat és megáll. Fúga-vár.
3.
A város böjtje hiába szájba tett étel. Ősz. A turisták makacsul megváltást keresnek. Csalódott elutazás. Mi maradunk, mint a galambok, tétovázva szemezgetve gyomok tövén, fenn a várhegyen, romok között, padokat keresve fák alatt, homlok-sugár kilátással Buda beépített hegyeire. A törésvonal egyre szélesebb, hamarosan egymásra esnek a testek, és mint híd, a holtak kötnek majd össze minket. Mert ebben az életben nyugalmat bennetek nem lelhetek. Az edény összetört. Az ima csak arcok sora, sokaság a hideg kövön, templomlépcső-fagypont.
Ha nem kereslek, magadtól megtalálsz, azért, hogy elfuss. Már kezdem azt hinni, hogy ez normális. Hogy minden beteg. A levegő, melybe szó furakszik, az ágy, ahol fekszel, a méhed, ahol most nem tanul Tórát az embrió. A csönd távozásod után. És a beszennyezett nappal, ahol megváltásra várakozunk, némán remélve jobb napokat.
4.
Egy kapu előtt állok évek óta. A betonkerítés mögé repülök a lányomhoz, ki feketével fest mielőtt hazamegy. Bennem, mint Pesten, a napút festője bolyong. Michelangelo Mózesét látom a tenger mélyén, hullámzik a szakálla. Kinevették múzeumi tekintetek a spanyol lovagot is, malomverő pörölyét, a lándzsát, a hiába hadakozót. Festék folyik ecset hajon át, pszichedelikusan változó színek. Majd pápahalál: egy napos TV-halhatatlanság és feltámadás. Egy egész tömeg állja körül a koporsót, mert mind hinni akarnak. Lám, rám csak a márványtábla emlékezik régi házam falán, pedig most is festek, bár aszkéta testem nincsen velem.
Embereket látok. Boldogan szaporodnék a világtestben ismét, ám lélekben még a Műcsarnok előtt állok. Már megnéztem Dalit, de mindjárt visszamegyek, hogy az álmot a helyszínen magamba szívjam, számomra záróra nincs. Segítséget kérek egy kortárs festőtől a megtörténés világában. Az őrök elmentek, meg a képek előtt sorban állók, a parketten vakon tekintgetők egy halotti banketten, hol a középpont magnetikus lég, mágikus jelenlét, alchemikus önújrateremtés-mitosz. Kiszabadul majdan képzeletünk e falak közül. Az lesz a csoda! Addig aludni térek. Reggel ébresszetek fel.
5.
Szólítja belső hang. Hónapokig semmi, aztán mély vágy az alkotás után. Legszívesebben festene, de zenét is inkább írna, mint verset. Olvasni jó! Utazni is. Keresi az ős-hazát, januári hosszú estén, havas szekéren kitör, kitör belőle a félhomály. Belső tájakon jár, az égi jelzés nem bizonytalan. Rajta a sor, folytatja, mondandója csöndjébe burkolózik és talán majd sikerül azt elfogadnia, a jelen idő lelkébe lő. Merthogy mindig a múlt fáj, a sok országhatár és a szívek közt a vonalak. Persze, most szóbaáll magával. Annyi száraz nap után.
6.
A ház üres, a város is, pedig emberek laknak benne. A táj: üreg, sehol egy lélek. Lélegzem. Hátha. Szúfi énekel. Dallal prédikál, fogva tartanak rossz szokásaim. Bűnbánatot tanúsítanak könnyeim. Hogyan ronthattam el? Miért rohant nekem a papír? Mikor hasadt meg a vászon? Mikor látom kicsi-lányom-gyerek-korom újra megélhetőt?
(Mandulavirágzás) A hegy: földgúla, sötétzöld piramis, mögötte hófödte hegycsúcs-látóhatár, az előtérben fák, a hajuk égnek áll, jobbfelől kőrakás takar gyökérhajtást, mandulalevél-szikla tövén fatőrzs-ágon, csak hogy virágozzék virágzás-remény, szaporodás-álom.
7. (Taormina)
Az út melletti tisztás képlátásra hivatkozás, a meghasadt ég tükre bennem, meg a tengeré. Oszlopok mögött árkádok maradványai, kitátott, üres szájak, évszázadokat benyelők, ők a tüdők, belélegeztek háromezer éve és kileheltek most minket, cserjékben bujdosó, kósza lelkeket, de sehol senki, a földön oszlopdarabok, Cadmus kövei.
Ó egyedüllévő ember, belesemmisülsz a magányba.
A múlt holt fénnyel ég. Jelentkezem. A háttér sötét. Fölfelé világít az ég, tajték-hó, a tenger: hegy. Idő építette jégpiramis, felhőfaló krokodil- állkapocs a tér, de lehet, hogy paraván, a bárányok Isten hallgatása, itt emberi szó el sose hangzott, a Vagyok dörgött végig e tájon és kő kövön alig maradt. Új házak falán a távolban likacsok az ablakok, ember nem lakik ott, mert olyan nagy a magány, mint egy jövőbeli, elképzelhetetlen katasztrófa után.
A tér bármivel kitölthető, de minek, inkább a semmit festem meg, látni akarod, szép színes. De szembesülni kell, a szavak, a láthatatlan szavak halálának órája ez. Az anyag tényeitől összezavarodok.
Engem nem szabad engednetek megszabadulnom önnön magamtól.
8. (Magányos cédrus)
Zöld, sárga, égkék és mélykék; sötétzöld föld és hófödte hegytető, fehér és fekete ág, csodaszarvas ága, hazafele-tekintő; narancs- és citromültetvények az égben, vörös-fekete lomb sátortető. Csak egy szín a földi vizek tája, kimagasló hullám-hegyorom alattunk, jobbról egy emelkedő domb, de a lomb az égnél is magasabb, mert belőle kinő a negyedik dimenzió, gyökér-lomb, magasba folyó és onnan előretörő.
Szemem lehunyom, befelé nézem cédrusom. Azt mondják, balra lent a tenger. Ha az is, hegyek nőnek benne, mások, mint a Tátra csúcsai. Most veled szemben állok, jobbra víz-föld és balra domborulat, ágaim karok, lábak, talpam őslény, tető a koronám, fekete lyuk – határ.
Új horizont buggyant elő a légből, az agyam égboltszegély. Ha kívülre állok, egyszerre négy oldalt látok, középkori oszlopfő lettem. Ha rajtam kívül állsz, láthatod, a semmi templomát támasztom, oltára aurája a nap pályája futása, lassan elfordul a testem nyugati irányba.
9.
Hosszú séták magányából építkezem a fejemben. Letarolt fák egy erdő helyén, farönk alapok. Tragikus középpont: egy traktor. Városomban a rabszolgaság felfeslett nyomai. Sebből kifakadó genny az áradó tömeg, autók, buszok, kamionok. De a fa újra kinő bennem, gyökerei vérereim.
A szeretet szeretetre talál, feléleszti párját, megszüli a pillanat csodáját, megszüli önmagát és másikát. A félelem a múlt: kiáltok hiába, szívem odaadom. A város elsuhan, elhalad a vonat, ajkadat csókolom.
Itt egyedül. A papírral szemben. Vonalas. Az ember. Szilveszter: egy napra engedélyezték a tüzet. Kevés. Hiába. A sorok már régen elmozdultak. Hibáim sora. Vára. Jó ölelő karod, szívemre kulcsolt kezed. Dobbanni sem mer.
Dinamika. Etika. Dia. Etnika. N. Enigma. Imaginatika. Etika. Fizika. Meta. Pult. Kata. Dia. Lektika. Ek. Dia. Lógus. Logosz. Bónusz. Etnika. Nyetnika. Mekk. A. Óda. Dada. Dedó. Da. Kód. Dekód. Enigma. Gma. G•
10. Ima
Őrök minden oldalon,
az ép elmémet nem hagyom,
tiétek félelmetek,
a fejem fölött a hatalom
zihál, alul meg a
sírkamra áll üresen.
Innét kellene kiút,
valamilyen feltámadás,
régi rendből szabadulás,
vágyamnál több énekem,
éneknél több életem.
(Budapest, 2002. június 6. – 2006. február 28.)