Szédülök a délutánban. Zaj,
forró levegő a kezdődő nyár,
mozdulatlan nappalok sora.
A tiszta költészet, egy galamb,
erkélyemre száll, megpihen,
új útra kel. Tenger hullámzik
a szemben lévő ház falán.
Moszkva tér.
A 18-as villamos megállójában.
Kelet irányában.
A táblán: MATEMATIKA
TANÍTÁS
Sehol egy szerelvény,
a befelé figyelő szemek
láthatatlan kamerái
a félelem képeit pásztázzák.
A nyitott szemek, az
emelkedő tekintet egy
középre helyezett asztalon
megáll, rajta vízzel töltött
befőttesüvegek, a zene
művészetét szolgálják
alkalmi xilofonként.
Cirkuszi vidámsággal
húz elő a zenész néhány
igen ritka járatot az alkony
homályából, hová felszállni
szinte fáj. Banális megváltás.
Látlak, habár te nézel csak igazán,
folyvást befelé irányuló fénysugár,
kint a tárgyi lét, a hóhér gép, autó,
villamos vagy valaki lába elkaszál.
A posta kapujánál állsz, egy százast
adtam neked, tudom, te munkára
váltanád, fehér botod beváltanád,
bárcsak egyetlen percre az arcokat,
a csodás testeket, nők mellét, nevető
gyermekek még egészséges, villanó
fogsorát láthatnád! Nem kell, hogy
irigyelj. Minket a por vakít, vagy éppen
a ruhák, meztelenségünk lepel.
Ember, kelj föl és járj, kezedben
műanyag pohár és hószínű bot,
fejünk felett az ég a hegycsúcs, egy
hang odafent száll. Ha nincs mit
enned, nem tudom elkölteni vacsorám.
(A Neked írom a dalt című sláger dallamára)
Hé,
Te, aki az utcán vagy
híd alatt alszol,
vakarod a jeget az arcodról,
mindennap berúgsz
és fáj a fejed,
Ha lehúnyod a szemed,
mert aludni szeretnél:
hadd adjak egy percet neked az életemből.
Nem tudtad, hogy elmondom,
hogy kőbe vésem,
hogy kottába rejtem vagy megírom,
hogy benned lángol a lét,
neked csillan a fény,
feléd árad a víz,
neked terem a föld,
és hogy csak neked írtam e dalt.
a félelmet beengedtem
a szívembe.
Most kissé fáj
baloldalt a mellkasom,
őt ide bezártam.
Majd elmenni is hagyom.
Majdnem széthullottunk atomokra,
dirib-darab maradt mutatóba.
Égi szellem elhagyta a városom,
Karinthy úr kávézik a romokon.
Viziváros (a vihar után)
Új utcákon, régi-
új köveken, régi-
új falakon, láttam
ott sosemvolt emberek
tükörét. Gyerekkor
örömét. Csöndes gyász,
nyugalom, bokor-illat
oltalom, egy bácsi
kertészkedik. Végre már,
végre már, kukorékol
szárnyatlan madár,
csakhogy megjöttél
gyermekem.
1
Nem is létezel,
kő a kövön emberhad,
álomba ringató
nyüzsgés!
2
Újságoktól piszkos a tenyerem,
a beszédektől fáj már a fülem.
Forradalom jő, de nem belül,
Kezemről a vért majd rád kenem.
Fuchs János i.m.
sírok között, a Név egy
urna, kőlapról kikandikál.
Körben mindenütt emberek,
felnőttek és gyerekek
visszanyert méltósággal
járnak a Helyen.
Egyetlen
megmaradt, ünnepélyes
csend.
Te, akit most látogatok,
hosszan vártál, nem is tudod,
mit keresel itt?
Nem kerestelek. Te szólítottál
engem, emléked a Hűvösvölgyben,
vagy a Rákóczi úti lakásban, ahogy
ülsz, mint egy kép a gyerekkorban,
Mozart voltál egy szalonban.
Az urnád is úgy lett befalazva, mint
mamád emléke egy könyvborítóba,
– mindig is oda vágytam.